Ha a világ ilyen jól volna, mint én, akkor én is még jobban lennék!
„A jó házasság titka, hogy örvendezni ketten együtt kell, dühöngeni, csapkodni, káromkodni viszont felváltva. Saját találmányom és hirdetem is. Ezen múlik az egész” – avat be minket a hosszú házasság titkába András bácsi, aki több mint hat évtizedet élt le boldogságban a feleségével.
„Szinte vígjáték volt, ahogy megismerkedtünk. Egy barátom mondta, hogy a szomszédjában van két erdélyi leányka, látogassuk meg őket. Azt mondta, hogy a fiatalabbnak ő akar udvarolni, a másik meg jó lesz nekem. Elmentünk, bemutatkoztunk, de vele nem álltak szóba, mert nagy linkóci volt. A feleségem akkor végzett a tanárképző főiskolán, a diplomaosztó után össze is házasodtunk. Igaza lett a hantás kollégámnak, mert 62 évet éltünk le együtt.”
Ekkor már András bácsi is befejezte a színművészeti főiskolát, ahonnan már mehetett is dolgozni a Nemzetibe. Az ígéretes színészi pályát aztán megtörte a forradalom és az ifjú színész kénytelen volt minden másnap fegyverrel őrködni az épület előtt. „Szerencsére később nem vontak felelősségre, a forradalom után újra a Nemzetiben lehettem még egy-két évig. Annyival büntettek, hogy nem lehetett állásom egy ideig, az nem számított bele a nyugdíjba és a két gyerekemet csak magánorvoshoz vihettük” András bácsi rengeteg magyar filmben játszott, de megfordult 15-20 külföldi produkcióban is, azonban egy teljesíthetetlen követelés miatt többet nem hívták. „Meg kellett tanulnom egy teljes török szöveget, de csak egy mondat maradt meg, mert egy napom volt rá.”
András bácsi fia, Ákos örökölte édesapja művészeti hajlamát és operaénekes lett, ahogy görög származású felesége is. „Életem legnagyobb boldogsága, hogy olyan jól megvannak együtt, a menyem nem győzi dicsérni a fiam, mennyit segít. Ez nagy öröm nekem, ahogy a tekergő, 19 éves unokám is, aki vágó szeretne lenni, a színművészetin tanul.”
András bácsiék sokáig nagyon szerettek volna visszaköltözni Erdélybe, mert úgy érezték, hogy amit itt tanultak azt haza kellene vinniük és tovább adni. „Egy új román világot láttunk, amit nem tudtunk elviselni, visszajöttünk.” Az idős úr 35 éve él Budaörsön, ideje nagy részét kerti munkákkal köti le. Ő sikeresen megteremtette a békeszigetét magának, de az azt körülvevő világgal nagyon elégedetlen és úgy érzi, sok alapvető érték kihalóban van, a változás szele kedvezőtlenül érintette az emberiséget.
„A vallást mi például egy szép mesének tartjuk és az Istent leginkább Mindenhatónak mondjuk. Egyszer láttam egy színházi előadást, ahol a pásztor egyszerűen a „mező” közepére pisilt. Nagyon megbotránkoztam, ez nem szokás nálunk. Mi egy fa alá húzódunk, hogy ne sértsük meg a Fennvalót. Sok ilyen tradíció van, amiket meg kellett volna menteni.”
„Az ember lélekből áll, megpróbálhat jó lenni vagy hagyja magát rosszá válni. A világhoz és a természethez való alkalmazkodás ősi szokás, ami a székelyföldiekben külön megvan. Hihetetlen kincse volt az én őseimnek a munkára való késztetés ereje is, a gyerekeknek sugallták, hogy dolgozni kell. Ez olyan tulajdonság, amit nem tudom, hogy vissza lehet-e hozni. A modern társadalomból hiányzik, de a falvakban megvan még a közösség fegyelmező ereje és a dolgozni akarás: a tevékenység vágya is minden gyerekbe bele van oltva. Nálunk mindenki azon igyekezett, hogy valamivel közreműködjön, tudjon segíteni. A férfiaknál a kasza volt a szimbólum, én is úgy mentem végig kaszával a vállamon, mintha minden ablakból leányka fejek figyelnének, hogy lássák, vagyok valaki.”
„Ha a világ ilyen jól volna, mint én, akkor én is még jobban lennék!” – mondja a bácsi, de egyáltalán nem rossz kedvűen, egy apró mosoly azért csak-csak ott bujkál a szája szélén.
Óriási élményekkel gazdagodva távozunk Mesivel, akinek a kezében ott lapul András bácsi könyve, benne egy különleges élettörténet. Alig várom, hogy én is elolvashassam, már csak falevélen kellene megtanulnom zenélni!